A harmincas éveim közepén kezdtem el mindarra rálátni, aki vagyok és ami nem. Ekkora indultak el bennem a változások – az önismereti tréningek, a lelkigyakorlatok, a pszichoterápia és a mindennapi élet gyümölcseként.
Bár a húszas éveimben már tudatosan gyakoroltam a megbocsátást, csak 37 körül értettem azt meg, hogy akinek – különösebb ok nélkül – baja van velem, annak önmagával van gondja. Ez idő tájt lepleződött le bennem, hogy Istennek is meg kell bocsátanom, nemcsak magamnak és másoknak.
Az önismeret, amely tanulható és fejleszthető, kulcsfontosságú az érzelmi élet kibontakoztatásához. Ha azonban még egy szerényebb mértéknél tartok, akkor nehezebben bocsátok meg, főleg önmagamnak. A terhek viszont tálcán kínálják, hogy válasszam a saját életem „felszabadításának” a kalandját!
Addig nem tudunk teljesen megbocsátani magunknak, ameddig szembe nem nézünk az elkövetett hibával és nevén nem nevezzük azt. (Lewis Benedictus Smedes)
A megbocsátás egy akarati döntés. Ekkor azt az „opciót” választom, hogy bár az adott szituáció igazságtalan, mégis az elengedés mellett döntök. A megbocsátással önmagamat gyógyítom és ez semmiféle külső-belső elvárást nem tartalmaz. Ha szemléltetni szeretném, akkor ezt úgy tudod elképzelni, mintha egy nagyobb szekrénynek az ajtaját kinyitnád és kézbe vennéd a ruháidat. Minden egyes darabot kiveszel, ha kell újrahajtogatod, szortírozod, ha kell kiszanálod, a maradékot pedig a helyére teszed. A megbocsátás tehát a saját „magánügyed”, annak gyümölcseit viszont a környezeted szintén élvezni fogja! Hiszen nincs is annál csodálatosabb, mint amikor valaki összhangot sugároz!
Az önmagamnak való megbocsátás „klasszikus” útja, ha felidézem (1.) a múlt azon pillanatát, amikor hibát követtem el. Őszintén néven nevezem (2.), majd megbánom (3.), ami akkor történt. Nem azt tettem tehát, amire szükség lett volna, hanem amire képes voltam. Az őszinte megbánás után pedig elfogadom (4.) a régi önmagamat. Az őszinteségen – jelen esetben is – hangsúly van!
Számtalan esetben a megértés – akár a családi kapcsolataim és a mintáim szintjén – ugyancsak segíti a megbocsátás folyamatát. Ebben sokat tud segíteni a pszichológia.
„Megérteni annyi, mint megbocsátani.” Ami megfordítva is igaz. Megbocsátani annyi, mint megérteni. Ha irgalmas szemmel tekintünk egy förtelmes emberre, vagy egy förtelmes tárgyra, akkor már majdnem meg is értjük. (Kosztolányi Dezső)
A megbocsátás folyamatát, ami nem egyszeri aktus, hanem ahogyan a Biblia írja „hetvenszer hétszeri”, támogatja a harag „megtanulása”. Az el nem küldött levelek gyakorlata pontosan ezt az utat szeretné segíteni! A lényeg, hogy valahogyan meg kell találnod, hogy levezesd a belső feszültségedet! Méghozzá úgy, hogy sem magadat, sem a másikat ne rombold. Nekem a kertészkedés, a sport és a szomatodráma segít.
A megbocsátáshoz elengedhetetlen a sérelem és a sérelem által kiváltott érzések felidézése. Ez a lépés sokszor fájdalmas, dühvel és szorongással jár – a továbblépés ugyanakkor nem képzelhető el a negatív érzések kimondása nélkül. Megélt harag nélkül nem lehet megbocsátani. (Szondy Máté)
Ha az előzőeket visszanézed, akár tűnhet a megbocsátás egy technikai rituálénak is. A dolog pikantériája azonban abban áll, hogy mindezt meg kell élned!
Az önmagamnak való megbocsátás, ha csak ezt veszem górcső alá, akkor azt kell, hogy írjam, ez a legnehezebb feladat. Itt ugyanis nem dönthetek úgy, hogy kilépek és megszakítom a kapcsolatot. Másrészt pedig nincs arra lehetőség, hogy önmagamat egy hollywoodi filmbe képzeljem, ahogyan főhősként, rózsacsokorral a kezemben „lerendezem” a „tékozló fiút”. Ebben az esetben ugyanis nem tudnak működni a játszmákból jól ismert áldozat, üldöző és megmentő szerepeim. „Ego-simogatás” helyett tehát valóságosan szembe kell, hogy nézzek önmagammal!
A következő fontos „kulcs”, az önmagammal szembeni együttérzés elsajátítása. Ehhez fel kell ismernem, majd el kell fogadnom, hogy a tehetségeim és az értékeim mellett vannak árnyékaim is. Általában a meghitt emberi kapcsolatok, a kapott biztonság, biztatás, elismerés, nyíltság és a megélt sikerek adják meg ahhoz az erőt, hogy merjek magammal együttérzővé válni. Ez nem felmentést jelent, hanem képességet a szembenézésre és a megbocsátás választására.
Ha valaki nem hozza a gyerekkorából a feltétel nélküli szeretetet, úgy a megbocsátásig elérnie nehezebb. Akit ugyanis nagyobb mértékben nem szerettek, mint szerettek, már hozza – sajnos – magával azt a „tudást” és hitet, hogy van olyan része, amely egyáltalán nem szerethető. Úgyis írhatom, hogy valami miatt ő a rossz… Ezt az érzést a kölcsönös szeretet-kapcsolatok által azonban le lehet „vedleni”. Filmben szép példa erre a Hétköznapi mennyország, ahol egy templomi kórus összetartó ereje indítja el a szereplőkben a gyógyulást.
Egyik pap barátom mondta azt, hogy mi nem tudunk megbocsátani, csak bennünk az Isten képes erre. Egyetértek vele. Pszichológusként és hívőként úgy tudom ezt lefordítani, hogy minél több öröm és meghitt kapcsolat van az életemben, annál több élet van bennem. Így, ha az elengedés mellett döntök, akkor a megtartó szereteten keresztül megélhetővé válik számomra a megbocsátás.
Megbocsátom Neked, hogy megbántottál!
A blogbejegyzés provokáló címe tulajdonképpen egy teszt arra, hogy lemérd, hol tartasz a megbocsátás és az önismeret folyamatában. (Kinek, milyen „határt” engedsz meg?) Nem szeretném túlragozni: minden nézőpont és egyben „tükör” kérdése. A fájdalom, attól még persze fájdalom. Az megbocsátás azonban kigyógyít Téged is, engem is az önsajnálatból és az áldozatszerepből!
Engedj meg nekem egy megjegyzést a cikk címéhez! Nem szeretnélek meggyőzni a magam tapasztalatáról, így inkább egy kérdést tennék fel: „Lehetségesnek tartod-e, hogy az érzelmeiddel és a gondolataiddal befolyásolod a másik érzelmeit és gondolatait?” (Sajnos, élnek közöttünk beteg emberek. Most nem rájuk és a velük való kapcsolatra gondoltam.)
Megbocsátani egyébként azoknak szükséges, akiket valami miatt nem szeretek! Néha, idővel kiderül, hogy a legnagyobbat pedig magamban csalódtam. És hát ezzel is szembe kell néznem! Az emberrel, aki vagyok!
Megbocsátani csak annak lehet, aki magának is meg tud bocsátani. (Raana Raas)
Ezen elgondolkoztató idézet után jöjjön egy összegzés!
„Ha tehetném, akkor sem változtatnék semmin a múltban, hiszen a sikerek és a szeretet mellett a veszteségek, a fájdalmak, sőt a kudarcok tettek azzá a felnőtté, aki most vagyok. Ha a nehézségeken nem mentem volna keresztül, akkor nem tanulhattam volna azt meg, hogy mit birok és mit nem. Mi a fontos számomra és mi kevésbé. Mit tudok elfogadni és mit nem. Mindezen tanulóleckék miatt van most lehetőségem másképpen cselekedni, ami örömmel és elégedettséggel tölt el!”
Bocsáss meg magadnak!
Légy ebben is az első a családodban!
Dr. Domján Mihály
https://www.instagram.com/dr.domjan
Ehhez a témához kapcsolódóan az alábbi blogbejegyzéseket ajánlom:
- El nem engedett exek
- „Színezd újra” az idegrendszered
- A legegyszerűbb „méregtelenítő” eszközöd a hálaadás
- Legyen a hited szerint!
- El nem küldött levelek